Mátyás, az igazságos, Mátyás, aki álruhába bújva járta az országot, Mátyás a jóságos – ezt mind megtanultuk a történelemkönyvekből és a mondákból, ahogy azt is onnan tudjuk, hogy a kenyeret is csak egy véletlen folytán fedezte fel és szerette meg. Utánanéztünk, mi mindent ettek az udvarban a kenyér mellé, és miért volt nagy dolog, hogy ő soha nem ette le magát.

„Mátyás király egyszer nagyon megunta, hogy neki folyton-folyvást csirkepaprikást, vadpástétomokat, tortát, válogatott csemegéket kell ennie. Megparancsolta a szakácsnak, hogy másnapra neki olyan ételt készítsen, amilyent még soha nem evett. Jó is legyen, gusztusos is legyen, laktató is legyen! A szakács nekifogott az ebédnek. Sütötte-főzte a legjobb ételeket, amilyet valaha is hallott. Hiába volt minden. Amikor a szolgák feltálalták a sok válogatott finomságot, Mátyás sorra eltolta maga elől a tálakat: – Ez se kell! Ez se jó! Ebből se akarok enni! Ezt se kívánom!

A szakács kétségbeesett. Mit tudjon csinálni, hogy a királynak kedvét lelje?”

Így kezdődik a mese, amelynek végén Mátyás rájön, hogy az addig soha nem kóstolt kenyér a világ egyik legjobb étele. A kenyér, ami akkoriban a szegények eledele volt, így – egészen a véletlen felfedezésig – nem került a minden földi jóval megpakolt királyi asztalra. Sok minden más viszont igen. Mátyás idején ugyanis a reneszánsz művészettel együtt egy új életforma, és azzal együtt gazdagabb, kifinomultabb étkezés alakult ki az udvarban. Felesége, az olasz származású Beatrix is nagy hatással volt a királyi konyhára, levelezéseiből kiderül, hogy otthoni rokonainak receptekről, ételekről írt, és feltehetően olasz szakácsot is hozott magával, aki tovább színesítette az egyébként is bőséges és változatos magyar udvari konyha választékát. 

Mátyás király életrajzírói, Galeotto Marzio és Antonio Bonfini részletesen foglalkoznak az ételekkel is, leírásaikból az derül ki, hogy a magyarok nagyon kedvelték a halakat; a hazaiak közül a csuka és menyhal, az idegenekből az angolna és a hering voltak a leggyakoribbak. A húsfélék közül a marha, a juh, a sertés és vadak voltak a legnépszerűbbek, melyek általában savanykásak voltak a rájuk locsolt jelentős mennyiségű bortól, ecettől és a rengeteg mártástól. Akármi került ugyanis az asztalra,

„...minden ételt mártásban tálalnak. A mártások váltakoznak az ételek szerint. A fiatal liba, kacsa, kappan, fácán, fogoly, seregély, melyek nagy számban vannak errefelé, aztán a borjú-, bárány-, gödölye-, disznó- és vaddisznóhús meg mindenféle hal a maga külön mártásában úszik és fűszereződik.”

A fűszerekből tényleg nem volt hiány, a leggyakoribb ízesítő a bors, a gyömbér és a sáfrány voltak. Mátyás király szakácsai olyan sokat használták a sáfrányt, hogy a király és vendégei állandóan a sárga színeződés veszélyével ültek asztalhoz. A sárga ruhák és kezek, pecsétes abroszok az étkezési szokásokból következtek: senki nem használt evőeszközöket, de még csak saját tálat sem. Egy közös tálból vették ki a húsdarabokat, mártogatták, harapták, és kenyérrel kísérték. Maga Mátyás is kézzel evett, de ő arra gondosan ügyelt, hogy soha ne koszolja össze magát, bármennyire elmerült is a beszélgetésben. Lakomái alkalmával ugyanis vagy valamilyen komoly dologról volt szó, vagy tréfálkoztak, dalokat énekeltek. 

„Mert zenészek és lantosok is vannak ám ott, akik a vitézek tetteit hazai nyelven (magyarul) lantkísérettel éneklik a lakománál... a király társalgott, vagy a dalokat és az asztali beszédet hallgatta a legnagyobb figyelemmel, közben evett az ételből és a mártásból, de soha mocsok el nem rútította. Valóságos csoda ez, mert a többiek a legnagyobb vigyázattal és igyekezettel sem tudták megőrizni kezüket és ruházatukat a beszennyeződéstől...”

Mátyás idejében a méz, a mazsola, a füge, az alma és a körte is igen népszerű és kedvelt volt, desszertnek pedig a fánk, a palacsinta, a rétes, a különböző felfújtak, a torta és a borhab koronázták meg a fejedelmi lakomát, és a jeles alkalmakra szobrászi alkotásokra emlékeztető csodás süteményeket is készítettek. A méz volt a fő édesítőszer, süteményekhez ezt használták, de készítettek mézsört, mézes bort, mézes vizet is.

Mátyás király szívesen fogadott vendégeket, akik nagy érdeklődéssel járták körbe a palotát, és bár ő maga a könyvesházára volt a legbüszkébb, vendégei többsége nem tudott írni-olvasni, így ők inkább a lakomában lelték örömüket.

Hogy minden rendben legyen, a nagyobb vendégfogadások alkalmával Mátyás személyesen is benézett a konyhába, kedvenc ételeit megkóstolta, és véleményt mondott a fűszerezésről. 

Ahogy más európai királyi udvarokban, úgy Mátyásnál is megesett, hogy roskadásig pakolták az asztalokat, és órákig tartott az eszem-iszom, de itt nem fordult olyan elő, hogy hatóságilag kellett volna beavatkozni. Pedig Firenzében erre is akadt példa: olyan mértéktelen volt a dőzsölés és fényűzés, hogy rendeletben szabályozták, hogy egy-egy étkezés alkalmával háromnál többféle ételt nem tálalhatnak fel, és lakodalom esetén se legyen több húsz terítéknél. 

Mátyás udvarában Beatrix „tett rendet”, az ő érdeme volt a korlátlan evés-ivás felszámolása. Egyébként is egy kicsit más étkezési és borfogyasztási szokásokat próbált képviselni az udvarban, olyannyira, hogy saját konyhát tartott fenn, ahonnan nápolyi receptek alapján készített ételek és cukrászsütemények kerültek ki. Hatására elterjedt a vöröshagyma, a fokhagyma, az ecetes halak, olaszos sajtok, a gesztenye és a tészták használata, és még fagylalt is szerepelt a királyi étlapon, amelyet Pesten csak jóval később, az 1760-as években kezdtek el árusítani.

Gelato-nagyhatalom nem lett Magyarországból, és a sáfrány is kikopott a magyar gasztronómiából, de bizonyos középkori ételek modern változatai ma is léteznek, és őrzik a Mátyás korabeli ételeinek emlékét. 

 Forrás:http://www.nlcafe.hu